A bejegyzés éppen december 31.én íródik. Mindenhol izzik a hangulat, a városi utcákat ellepik a bulizók, és valószínűleg ezen a napon zajlik a legtöbb házibuli. Ha az ember nézi a tévét, akkor belebotlik egy-egy jófej újévi jókívánságba, legyen az kereskedelmi, vagy politikai hirdetés.

Ez utóbbiak közül van egy hirdetés, ami az összes lakájmédián látható, a Kormány jókívánsága.

Eközben, valahol halkan zúg a tévé. A szilveszteri műsor megy, a nézője pedig egy ágyból követi a történéseket. Semmi sem töri meg az idillt, a kabaréban való nevetés az egész lakáson keresztül-kasul bejár. Nos, ez eddig elég szépen hangzik, de a leírásban szereplő illető ágyhoz kötött. Ő egyedül karácsonyozott, egyedül szilveszterezett, és úgy, ahogy eddig is, egyedül tölti a napjait. Állandó segítsége a szociális szféra gondozónője, aki naponta egyszer kiment hozzá, lemosdatta, tisztába tette, megetette, megitatta. Amellett, hogy gondoskodott róla, sajnos egyedül is kellett hagynia, hiszen számos sorstársa vár ugyan ilyen ellátásra a környéken, hiszen a társadalom ahogy növekszik, az ellátottak száma is ezzel együtt párhuzamosan bővül.

Dec 31.-én, ha szerencséje van, akkor jut ki hozzá gondozó. Ha odaér reggel 9kor, akkor 10-kor el is búcsúzik, boldog új évet kívánva. Mi történik azonban, ha a búcsú után 10 perccel jön a hasmenés? Az, hogy az ellátásra szoruló két napig a saját ágyában, mosdatlanul várja, hogy felbukkanjon újra a segítség. Amire másnap vajmi kevés esély van. Kevés a segítő, nincs, aki évekig tanuljon azért, hogy a garantált bérminimumot is csak pótlékkal érje el. Ezért, ez a szakma halálra van ítélve. Az alanyunk, aki alatt a pisi-kaki szép lassan erjed, talán kinéz oldalra, a levelei közé, ahol észreveheti a rezsiutalványhoz küldött miniszterelnöki levelet: "Hazánkat az Ön munkája segítette oda, ahol most tartunk, és ezt szeretnénk meghálálni". Óriási hálát érezhetnek ezek az emberek.

Ki fogja és meddig a kezeiket? Fotó: gondozasikozpontcsepreg.hu

A hála ugyanis, ahogy egy éve ilyenkor is, elmarad. Mert azok az emberek, akik édesanyákat és édesapákat látnak el nap mint nap, nem kapják meg azt az elismerést ezen emberek gyermekeitől, amit megérdemelnek. A gyermekeik generációja nem épít idősotthonokat, ahol közösségben lehetnének a nap huszonnégy órájában, de ugyan úgy nem fizeti meg az állam azokat a dolgozókat, akik minden észérvet félretéve ápolják, és életbentartják ezeket az embereket. Ha felemelnék a hangjukat, akkor a sztrájkot ellehetetlenítik, sőt, Soros-ügynöközik őket, ahelyett, hogy valódi segítséget nyújtanának nekik.

És közben, végigdurrannak a tűzijátékok, és lassan elcsöndesül minden, és az ágyhozkötött csak csendesen nézi a tévét. Már ami éppen megy benne.

Remélem, hogy végre nekik is boldogabb lesz az új évük!