Kicsit rendhagyó posztnak szánom a mait, ugyanis nem a mai kor viszonyairól, hanem a múltról szeretnék írni pár sort. Ez ma már történelem, de valaha ez is a mindennapok része volt, úgyhogy nem szabad elfelejtkezni róla, sőt, talán már lehet egy kicsit tárgyilagosabban is beszélni az akkori dolgokról.

Mint az köztudott, a szabadságharc elbukott, és a végén a magyar hadsereg tábornokai az aradi tömlöcben végezték. Kevesen tudják, hogy magyar tábornokok nem csak a magyar seregben harcoltak. Erről és még ehhez kapcsolódó érdekességekről szól a mai bejegyzés.

Oettinger Ferenc például 1848 elején a magyar hadsereg tisztje volt, azonban nem rokonszenvezett a magyar kormánnyal. Bár a szabadságharc elején harckészültségbe helyezte a csapatait, viszont miután nyilvánvalóvá vált, hogy a harc a bécsi udvar ellen folyik, ő Bécset választotta. Ezek után többször találkozhatunk vele a csatatéren, ahol hol nyert (Mór), hol vesztett (Szolnok), de magas rangban szolgálta végig a szabadságharcot.

A sors fintora volt az, ahogy Benedek Lajos élete alakult, aki szintén elutasította a magyar kormány ajánlatát, és a császári oldalon harcolt. Győzelmei hozzájárultak a szabadságharc elbukásához, később pedig az osztrák hadsereg vezérkari főnöke lett. Szerepe volt később az itáliai harcokban, ahol szintén sikeres volt, az osztrák vereség ellenére. 1860-tól hazánk katonai és polgári kormányzója, majd pedig újra a csatatéren találja magát 1866-ban. Ennek annyira már nem örült, hiszen a porosz hátultöltős fegyverekkel kellett felvennie a versenyt. Bár ő maga végig tiltakozott ellene, az uralkodónak most sem szegült ellen. Ennek eredménye lett az 1866-os königgratzi vereség, ami után Benedek Lajos minden pozícióját elvesztette, és még haditörvényszék elé is került. 

Puchner Antal neve már ismerős lehet, ő volt az erdélyi főparancsnokság vezetője, amikor is kimondták az Erdély és Magyarország közötti uniót. Puchner nem igazán szívlelte az új helyzetet, ezért sokkal inkább engedelmeskedett az osztrák kéréseknek, mint a magyar kormánynak. A harcok kezdetén maga állt a császári csapatok élére, amivel jelentősen hátráltatta a szabadságharc kibontakozását. Az erdélyi császári csapatok vezetőjeként Bem győzte le, és vereségei hatására Erdélyből is menekülnie kellett. A szabadságharc alatt elért érdemeire hivatkozva rehabilitálták a vereség ellenére. Bikalon nagy birtokot építtetett, ami ma is megtalálható, sőt, ott is temették el.

A megtorlásban nem csak a hazai katonaságot alázták meg, sok esetben a polgári lakosságot sem kímélték. Számos ismert eset, hogy az irodalom nagyjai nem publikálhattak, a cenzúra újra működött, de vannak kevésbé ismertek, amik egy-egy személy megalázására irányultak. Ilyen volt például Manderspach Károlyné esete, aki férjével együtt egy vasgyárat vezetett Ruszkabányán. Férje jómódú ember volt, aki a településen számos fejlesztést hajtott végre. A szabadságharc alatt gyáruk a magyar kormányt szolgálta, és ők is számos menekülőnek segítettek a harcok végén, köztük például Bemnek is. Ezért a bevonuló császári csapatok Manderspach Károlynét félmeztelenül megvesszőztették és börtönbe vetették. Bár a férjét a bányászok fellépése miatt letartóztatni nem tudták, az a feleségével történtek hatására a saját gyárában készült ágyúval vetett véget az életének. Manderspach Károlyné soha nem kapta meg az elégtételt, Deák Ferenc maga jelezte neki, hogy erre a politikai helyzet "nem alkalmas".

Nem ő volt az egyetlen nő, akivel hálátlanul bánt az utókor. Lebstück Mária, aki hölgy létére a honvédségben főhadnagyi rangig jutott, végül börtönbe is került, mert eltitkolta, hogy nő, aztán végigharcolta a szabadságharcot, sőt, még férjhez is ment a harctéren. Gyermekét már a fogságban szülte meg, és kiutasították az országból. Zágrábban testvére kidobta a lakásból, és a lakosság is nagyfokú ellenségességgel viszonyult hozzá. Maga Jelasics bán lépett közbe az érdekében, hogy ez alábbhagyjon. A forradalom eszméjét sosem tagadta meg, minden évben részt vett a központi megemlékezésen, és ott volt az aradi vértanúk szobrának leleplezésénél is. Ennek ellenére szegénységben fejezte be az életét. Később életéről operettet írtak, Mária főhadnagy címmel.

Az aradi 13 kivégzése ismert, tudjuk, hogy milyen módon szenvedtek vértanúságot az országért. De vajon utána, hogy tudtak békében nyugodni?

Dessewfy Arisztid, Schweidel József, Kiss Ernő és Lázár Vilmost az aradi vár sáncánál lőtték agyon kora reggel. 

Dessewfy Arisztid úgy tette le a fegyvert, hogy bízott a különleges elbánásban. Erre barátja, a császárpárti Franz von Liechtenstein szavai adtak reményt, ő győzte meg ugyanis, hogy menekülés helyett adja meg magát a császári csapatoknak. Sikertelen volt utóbbi kísérlete, golyó általi halálát "kegyelemre való tekintettel" kapta. Kivégzése után helyben elföldelték, ahonnan 1850-ben, a katonák megvesztegetésével sikerült özvegyének a maradványait Margonyára, a családi birtokra hozni. Így ma is ott nyugszik, a mai Észak-Szlovákia területén található kis faluban.

Schweidel József és Lázár Vilmos holttestét szintén elföldelték a várárokban, ahol aztán feledésbe merültek. Csak 1913-ban találták meg a maradványaikat, többszöri kutatás során. Azokat szakszerű exhumálás után Arad városának adták.

Kiss Ernő holttestét szó szerint kilopta egy volt katonája a várból. Először Aradon, majd Katalinfalván temette el, innen került a vajdasági Elemér katolikus templomának a kriptájába. A sors iróniája, hogy a templomot ő maga építtette.

A kivégzés után Damjanich János és Láhner György maradványait Csernovich Péter főispán a hóhér megvesztegetésével szerezte meg, és temettette el őket Mácsán, ahol a családi kastélya is volt. 1974-ben kerültek maradványaik az aradi emlékoszlop alatt lévő kriptába. Érdekesség, hogy Láhner György emlékoszlopa a szülőfalujában, az észak-szlovákiai Necpálon a mai napig megtalálható. 

Leiningen-Westerburg Károly holttestét a sógora, Urbán Gyula szállíttatta el, és temette el a saját birtokán (Monyoró), innen pedig a borosjenői plébániatemplomba kerültek. Innen az utolsó útja 1974-ben az aradi oszlophoz vezetett.

Vécsey Károly holttestét is kiváltották, felesége egy barátnője temette el titokban, ahonnan  először saját sírba, majd az aradi Kultúrpalotába került. Innen később ő is az emlékoszlophoz került, szintén 1974-ben.

A maradék öt vértanú holttestének előkerítésére nagy energiát fordítottak, azonban a Monarchia ideje alatt sem találták meg a maradványokat. Már bőven Trianon után, 1932-ben a Maros partján egy árvízvédelmi töltés építésénél kerültek elő csontok a földből.

Knézich Károly, Nagysándor József, Aulich Lajos, Poeltenberg Ernő és Török Ignác holtteste a bitófával együtt került elő, ami azonban nem nagyon tetszett a korai román hatóságoknak. Ezért kevésbé szakszerűtlen feltárással, ráadásul két részletben kerültek Aradra, azonban jeltelen sírokban kellett őket rejtegetni a hatóságok rosszallása miatt. 1974-ben kerültek a maradványok az emlékoszlop alá, a végleges helyükre. 

A sors különös fintora, hogy egy aradi vértanú sem nyugszik ma hazánk területén. A vértanúk emlékére állított szobrok, köztéri alkotások a határon túl nem számíthattak méltó tiszteletre. A Leiningen-szobrot Törökbecsén eladta egy futball-csapat, az aradi Szabadság-szobor pedig majdnem száz évig lebontva hevert. Kiss Ernő szobrát Nagybecskereken egyszerűen felrobbantották, Schweidel szobrát pedig beolvasztották. Bár azóta az összes alkotást- még ha nem is az eredeti méretben és helyen- pótolták, még mindig látható, hogy a forradalom mártírjai nem kapták meg azt a helyet, amelyet a Kárpát-medence történelmében kiérdemeltek.