Kitörés, avagy a gyávák futása

Péntekre virradóra az idei tél legbarátságtalanabb időjárását tapasztalhatjuk, ugyanis benézett a hőmérő több helyen is minusz húsz alá. Hasonlóan hideg volt '45-ben, amikor is a magyar és német csapatok nekiindultak a budai hegyeknek, hogy Kesztölc mellett elérjék a német vonalakat. A nekiinduló 20ezer emberből körülbelül 700 ért célba, a többiek mind elestek, vagy fogságba estek.

Ez a cselekmény a szélsőjobboldaliak által a mai napig hősi eposzként van tárgyalva. Pedig valójában nem volt más, mint gyáva emberek utolsó hattyúdala.

Kezdjük kicsit az elején: '39-ben ugye kitört a világháború, '41-ben a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, amihez nekünk, magyaroknak az ég világon semmi közünk nem volt (talán annyi, hogy a bűnöző népbiztosainkat, meg Rákosit is ők etették akkor, végre). De természetesen mi büszkén és bátran nekimentünk az oroszoknak, amikor semmi sem kényszerített erre rá minket. 

Innentől kezdve borzasztóan nehéz hősiességről beszélni. Agresszorként viselkedtünk, egy olyan ország területén, amihez közünk sem volt, és nem volt előttünk olyan cél, hogy területet hódítsunk el tőlük. Egyszerűen csak csatlakoztunk a magát felsőbbrendűnek érző ideológiához, csak hát, ha nézzük a történelmet, kiderült, hogy ezt a felsőbbrendűséget nem sikerült igazolni.

1944 végén a front már az Alföldön húzódott. Hősies és bátor vezetőink remekbe szabott hozzáállásának (is) köszönhetően addigra Észak-Erdélyben és vidéken igen sok honfitársunkat vagonokba pakolták, és elszállították őket a halálba. Ezt is önként, és dalolva végeztük, a kutya sem kényszerített rá minket. Lehet mondani, hogy megszálltak minket a németek, de szét is lehet nézni, hogy a dánokat is, ők pedig állami szinten mentették a zsidókat. Mi pedig, csendőröstül, rendőrüstül pakoltuk őket a vonatokra, és küldtük őket a halálba.

Az előrenyomuló szovjetek borzasztó dolgokat műveltek az elfoglalt területek lakosságával. Minden erőszak, minden sérülés és halál annak volt a következménye, hogy mi belementünk egy olyan háborúba, amiben keresnivalónk sem volt. Ez a mindenkori politika lemoshatatlan felelőssége. 

Rengeteg hősies cselekmény történt a háború során. Magyar katonák ugyanis mentettek embereket, számos zsidómentő egyéni cselekedet volt, rengetegen voltak emberebbek az embernél. Giorgio Perlasca, Carl Lutz, Wallenberg és magyar segítőik emberek tízezreit mentették meg. Ők voltak az ország hősei '44-45-ben.

A gyáva és nyugodtan nevezhetjük, hogy végtelenül szar nyilasok ugyanis végig rettegték a háború maradék időszakát. Senki előtt sem volt kérdés, Normandia óta a német vezérkarban sem, hogy a háborút elvesztik. Ennek ellenére fél évvel később a gyáva csőcselék először ahelyett, hogy kiürítette Budapestet, erőddé változtatta azt, és kiépített körülötte egy olyan védelmi gyűrűt, ami csak feltartóztathatta az előrenyomulást. Magyarra lefordítva, meghosszabbította a háborút, és a szenvedést.

A gyávák így bevetették magukat a világ egyik legszebb városába, és 4 hónap alatt sikerült az rommálövetni. Ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy a "kötelességemet teljesítettem". Párizs és Bécs főparancsnoka ugyanis simán feladta a várost, amit porig kellett volna rombolnia, azért, hogy megkímélje azt a pusztulástól. Ha ezek a tábornokok megtehették ezt, akkor bizony Budapest főparancsnoka is megtehette volna. Ehelyett végignézték, ahogy a szovjetek szétlövik a várost, levegőbe repítik az ország fővárosának gyönyörű hídjait, erőszakolják a nőket, ráadásul lövik a Dunába a fegyvertelen embereket. Aztán, mikor már úgy minden mindegy volt, belevetették magukat az erdőbe, mert inkább menekültek volna a csürhével, minthogy hadifogságba essenek. Mondjuk, azok után, hogy mit műveltek a Szovjetunióban, minden okuk meg volt arra, hogy féljenek.

A kitörés túlélői sem látnak ebben semmi hősiességet. Ungváry Krisztián egy nagyon hosszú kutatást végzett ezzel kapcsolatban, és sikerült hiteles információkat szerezni. Mégpedig arról, ami valójában volt '45 februárjában: Rettegés, pánik, és elvtelenség.

A kitörés természetesen semmilyen eredménnyel nem járt, a párizsi békén hazánknak jutott az a pozíció, mint "az utolsó, ami kitartott Hitler mellett". Meg is lett a jutalma, ízlelhetjük azóta a Rusovce, Jarovce, Cúnovo szavakat az addigi magyar falvak nevei helyett. Elveszett minden, amit előtte diplomáciai sikerként el sikerült fogadtatni a nagyhatalmakkal. Nagy ötlet volt háborúzgatni.

Azonban az emlék nem halványult. Ma is létezik egy emléktúra, ahol a magukat hazafinak vallók sétálnak az erőben, hogy "kitörjenek", és emlékezzenek a "hősökről". Előre lehet bocsájtani, hogy egy darab hősről sem lehet megemlékezni. Az, ahogy a magyar kormány áll ehhez, az már csak hab a tortán.

A Kitörés náci túra szervezői ugyanis a magyar kormány szócsövében, a Magyar Nemzetben publikálhatnak, és népszerűsíthetik az egész náculgatást, és próbálják úgy beállítani az egészet úgy mintha ez lenne a normalitás. Pedig, ellentétben a normalitással, mérhetetlen szégyennek kellene azt tartani, hogy bizony, "miután felrobbantottuk a hidakat, szétlövettük a várost, leégettük a Várat, utána megpróbáltunk elpucolni az erdőben, a sötétben."

A kormánypropaganda és a Kitörés népszerűsítését végzők ugyanazt csinálják. Elferdítik a valóságot, és céljuk, hogy elfedjék azt ami valójában történt. Ha nem tájékozódunk, nem olvasunk, akkor el fogják érni a céljukat, ellenkező esetben viszont csak hasztalanul rombolják tovább az országot.