Ez az a szó, ami a "Magyar Golgota" néven is ismert. Most, hogy épp a századik évfordulóját üljük ennek az eseménynek, ideje szétnézni, hogy mit is kaptunk tőle. A napokban kijött egy elemzés, amely szerint a magyarok nagy része nem tudja pontosan, hogy mi is van abban a szerződésben, csak azt, hogy igazságtalan volt. Tényleg az volt, sőt ma is az. De mi vezetett el idáig? Nem vagyok egy Ungváry Krisztián, de a gondolataimat én is le tudom írni róla:

Nos, kezdjük az elejétől. 1918 októberének a végén a Monarchiában nemzeti tanácsok jöttek létre. Volt szlovák, horvát, szerb, és persze magyar is. Tudni kell, hogy a háború alatt a lakosság hű volt a Monarchiához, nem volt egyáltalán elszakadási törekvés, maximum elméleti szinten. De akkoriban egyáltalán nem volt jellemző a nemzetiségekre a rossz viszony. Ez főleg a katonákra igaz, hiszen a soknemzetiségű birodalomban bizony a hadsereg is soknemzetiségű volt, ahol létezett a bajtársiasság. Ez például a tengerészek hazaútjában jelentős szerepet játszott.

Ilyen nemzeti tanács volt a magyar is, akivel a belgrádi konvenciót megkötötték az antant hatalmak. Tehát nem a magyar kormánnyal kötötték, hanem csak a nemzeti tanáccsal. Az antant hatalmak egyáltalán nem ismerték el a magyar kormányt.

A szerződés sok igazságtalanságot szült, de létrejöttéhez nem volt szükség legendákra. Nem volt hajózható folyó a Ronyva, de az Ipoly se. Sőt, Clemenceau se utálta a magyar menyét, akit a fia ráadásul Galántán vett el, ahol akkoriban abszolút magyar többség volt.

Így előfordulhatott, hogy az öreg Clemenceau , ha ottvolt az esküvőn, és vett valami újságot Galántán a piacon, akkor pontosan tudta és hallhatta, hogy ott magyarok élnek többségben.

Az új határokat tisztán katonai és gazdasági alapokon húzták meg. A nyelvhatár ugyanis több helyen katonailag védhetetlen volt, ezt a Vörös Hadsereg ellentámadása 1919 tavaszán-nyarán tökéletesen ki is mutatta. Viszont a Duna egy jól védhető pont volt, ezt láthattuk a Komáromi vérfürdőnél is.

Így a határ a Duna lett, aztán az Ipoly, ami szintén egy jól elválasztó egység volt. Nagy kár, hogy magyarokat választott el magyaroktól. A Salgótarjántól húzódó határvonalnak egy célja volt, a nagyobb városokat a túloldalon tartani, így az infrastruktúrát és a védhető pontokat a csehszlovák állam kapja. Kassa városára ez szintén igaz volt, ahogy Kárpátaljára is, hiszen kellett egy közös román-csehszlovák határ.

Forrás: Nagy Tamás: Trianon és a magyar vasút

Szerbiának is az volt a célja, hogy a lehető legtöbb központi helyet szerezze meg. Így Szabadkáig húzták a határt. Horvátország ugye evidens, Szlovéniában pedig a Mura volt a központban, és Alsólendva, hiszen oda is kell egy közigazgatási központ. Ausztria a wilsoni elvek mellett harcolt, az, hogy Sopron idetartozik (amit, valljuk be őszintén, - ismerve a német kitelepítést és csak úgy a szocializmust - lehet hogy utólag nagyon bánnak), ahhoz az is kellett, hogy ő is a vesztesek oldalán legyen.

Sokan mondják, sőt, beleégett a köztudatba, hogy Trianonért a nemzetiségek voltak felelősek. Ez ugye, nem igaz. Akkor a baloldaliak, a Tanácsköztársaság miatt büntettek minket. Ez se igaz. Őket se ismerték el tárgyalópartnerként, egyszer felvetettéka lehetőséget rá, akkor feladtuk a visszafoglalt Felvidéket. 

Károlyi Mihály... bár Károlyi nem volt egy remek politikus, igazából a békepártiságnak köszönhette a hírnevét, de Trianonról pont annyira tehet, mint Horthy. Semennyire. Károlyi idealista volt, ez igaz, de a végén felismerte, hogy itt, bizony baj van. Szatmárnémetiben tartott beszéde szerint "fel fogjuk szabadítani az országot". Katonailag. Nos, aztán rá egy évvel se Károlyi, se Szatmárnémeti. Ilyen a történelem.

De ki felelős Trianonért? Semmi sincs ok nélkül, akkor ennek is van felelőse?

Van, az egész magyar politikai elit. A nacionalizmus, és a hibás politikai döntések következménye. Persze, nézhetjük Beneš aknamunkáját (igen, őt hazaárulásért fellógathatták volna), de sose járt volna sikerrel, ha nem hibázik az akkori politikai elit folyton. Lex Apponyi, kötelező magyartanulás? Olyan vidékeken, ahol a magyar szót az országnévből ismerték (Mócvidék), elég nagy kapufa volt. Idióta dolog volt például a kolozsvári Mátyás-szobor avatására nem meghívni a román közösség vezetőit. Most ugyan ezt láthatjuk, fordítva. Az élet ilyen. Lehetne sorolni.

A hibás politikai döntéseinknek köszönhetően nem maradt barátunk. Sőt, olyan háttérmunkások voltak ott a béke-előkészítésnél, akiknek a neve szinte ismeretlen itthon. Ilyen volt Emmanuel de Martonne, aki a franciáknál ténykedett, de diplomáját a román etnikumról írta. És nem volt magyarbarát. Ahogy Isaiah Bowmann se konzultált Telekivel, pedig 8 évvel azelőtt együtt voltak konferencián. De hiába volt szívélyes a viszony, a hibás politikának következményei voltak.

A racionalitás pedig az utódállamok érdekeit nézte. Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy esetleg egy-egy helyen tömbmagyarság kerül a túloldalra. Ők csak a geográfiai-gazdasági érdekeket nézték. Az etnikai lemaradt. Ezért keltett óriási visszhangot Apponyi beszéde. Bár tudjuk, hogy Angliában volt róla óriási vita, de végül a franciák "cseles megoldásával", a Millenard-levéllel elfogadtatták a békefeltételeket. Aztán ők a levélben foglaltakat nem tartották be, de hát ilyen a politika. Néha hazudnak benne.

Sírhatunk az elvesztett területekért, de ezzel is csak a saját önzőségünket mutatjuk. Ugyanis Trianon nem csak a magyarság tragédiája volt.

Trianon után a budapesti szlovákság gyakorlatilag eltünt (előtte a város kb 10%-t alkották, ez ma 150ezer fő lenne, alig kevesebb Kassa lakosságánál!), és nem mehettek a Blatenské jazero-ra, amit mi Balatonnak hívunk. Ugyan úgy vesztették el a horvátok a magyar kapcsolatokat, és a többnyelvű környezetnek is vége szakadt. A dédapáink nagyrészt tudtak németül. Ma alig pár %-a a lakosságnak beszéli a nyelvet. A hazai németséget úgy üldöztük el innen, hogy gyakorlatilag ma is ég az arcunkról a bőr. Úgyhogy, ez a béke az egész Kárpát-medence tragédiája volt. Csak míg az utódállamok esélyt is kaptak, mi ebből keveset láttunk. 

Rákóczi út, Szlovák Templom, BP. A mai napig megvan, egy épület zárja el a forgalom elől. Forrás: index.hu

Sehol se hangzott el az eddig, hogy elnézést.

Egy magyar politikus se kért elnézést a kisebbségellenes politikáért, pedig ezt a korabeliek is látták, lásd Mocsáry Lajost. Ő az 1880-as évektől jelezte, hogy ez a politika katasztrófához fog vezetni. Igaza lett, és akkor senki se hallgatott rá. Úgyhogy, akkor is nyilvánvaló volt, úgy ma is, hogy a korabeli politika hiba volt. Kellene egy elnézést, hogy el lehessen indulni. 100 éve várunk erre az elnézéskérésre.

Ugyan úgy kell a túloldalról is, és megdöbbentő módon, jött is. Igor Matovič, az új szlovák kormányfő "kinyújtotta a kezét" egy boldog jövő építése felé a helyi magyarságnak. Úgy tűnik, van aki nem magyarként érzi, hogy itt csak együtt fog menni. A történelmi Magyarország közös volt. A szlovák expénzügyminiszternek Kazimírnek is ott lógott az irodájának a falán. Bár a cseh politika számos szobrot megsemmisíttetett (lásd a pozsonyi Mária Terézia szobrot), de Selmecbányán a várban ott a mai napig a Honvéd-szobor. Ahogy Lőcsén is épp most újítja föl Orosz Örs a Szepességi Múzeummal együtt az ottanit. Ugyan úgy állnak Erdélyben az 1848-as etnikai eseményekre emelt emlékművek közül is páran (Ompolygyepű, Nagyenyed).

Együtt valaha a világ 5. legnagyobb hatalmát alkottuk. Ma pedig külön-külön sehol se vagyunk. Pedig egymásra vagyunk utalva. 100 évvel húzott el a világ mellettünk. Úgy tűnik, hogy az országhatárok, főleg az EU-n belül akadályoznak és nem segítenek bennünket. Nem akarunk újra összefogni, és előre menni?